“Jós!”–hörögtem–”választ kérek!Jós,madár vagy gonosz lélek!

Edgar Allan Poe:A holló

Egyszer– únt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre
ajtóm roppan,Mintha egy kéz félve koppan — dobban ajtóm csöndesen.S szóltam: “Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
– Az lehet, más semmisem.”

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
– Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fújó, vájú, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
“Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem –
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
– Az lehet, más semmisem.”

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
“Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan
koppan:S amint könnyü lépte dobban — koppan ott künn csöndesen,Szinte képzeletnek vélném” — s ajtót tártam csöndesen:
– Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: “Lenóra!”
– kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang — más semmisem.

Visszamenve a szobába — lelkem ég, a fejem kába –
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
“Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza – mondtam — meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
– Csak a szél, más semmisem…”

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve
szárnyát Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy
idecsöppent Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn –Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült — és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
“Bár megtépve, zord kóborló” — szóltam — “te se
vagy utolsó,Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól
kimondott S válaszolt szavamra — bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen –
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
– És a neve: “Sohasem”!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta
folyton,Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: “Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is — nem lesz reggel
nyoma sem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
“Persze” — mondtam — “ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
– Mint hogy: ‘Soha — sohasem’.”

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem újra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott
lesem;S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte és mért ismétli vészesen –
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: “Sohasem.”

Ezen tűnodtem magamban, noha egy betűt se mondtam
A madárhoz — s már szivembe fúrt a két fém-élü szem…
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos
füstölokkel Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
“Bús szív!” — nyögtem — “égi vendég szállt le hozzád
lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Jós!” — hörögtem — “választ kérek! jós, madár vagy
gonosz lélek!– Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva — mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? Megenyhül-e zord sebem?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Jós!” — hörögtem — “választ kérek! Jós, madár vagy
gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Legyen hát e szód utolsó!” – szöktem föl — “sátán
vagy holló!Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vízen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csorödet szívemből s hagyj magam, míg
elveszem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem!”

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak
fent ül,Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul — sohasem.

Nabucco