Az volt a Vízöntő kora. Az volt az önfeledt szabadság, a tánc, a dal és az LSD kora. De az volt a vietnámi háború kora is. A feleslegeskatonásdié és az értelmetlen, kegyetlen halálé... Egy vidéki srác megkapja a behívóját, és a sorozásra New Yorkba utazik. Aztán meglát egy gyönyörű lányt lóháton, akibe talán beleszeretne, ha a legkisebb esélye is volna rá, hogy még egyszer találkozzanak. Új barátai erről egészen másképpen vélekednek. A hippiknek semmi sem lehetetlen: az ő életüket más törvények irányítják, kizárólag olyanok, melyeket saját maguk hoztak. Így kezdődik a film, melyre mindenki olyan szívesen emlékszik. Berger, Claude, Sheila és a többiek története nem csak egy korszakról és egy generációnak szól: örök klasszikussá vált. A virág-korszaknak vége, de ez a film újra és újra képes meggyőzni nézőit, hogy volt benne valami, ami remélhetőleg nem múlik el.

A Hair maga, ami hajat jelent, a háborút ellenző fiatalok hosszú haját jelentette, amely a társadalom bigott rétegei, illetve a társadalmi igazságtalanságok ellen való lázadást jelképezte. Az élet normális menete az volt akkoriban, hogy rendezett külsővel elmenni egyetemre, majd munkát keresni, és beállni dolgozni, beszállni a rendszerbe, akármiről szóljon is az. A rendezett külső a rövid hajat jelentette, és ha valaki nem felelt meg ennek a kritériumnak, ellökte magától a lehetőséget, hogy a társadalomba probléma nélkül illeszkedjen. A film egyik bevezető jelenete egyébként a társadalomba való illeszkedéstől totálisan idegen, meglehetősen vakmerő tettet ábrázol. Néhány hosszú hajú fiatal felolvassa a katonai behívójának a szövegét, amely a törvény erejével kötelezi őket arra, hogy bevonuljanak katonai szolgálatra, majd ezután ünnepélyesen elégetik, kivonva ezzel magukat a törvény hatálya alól. Egy ilyen nyitójelenetnek a jelentőségét felbecsülni is meglehetősen nehéz. Szembenállás az egész társadalommal, mindennel, amit az adott társadalom képvisel. Mindezt miért? Azért, mert nincs bennük elég félelem az engedelmességhez, az együttműködéshez, és ezért kimondják, hogy semmi kedvük elmenni Vietnámba a frontra, és másoknak is ugyanígy azt javasolják, hogy ne menjenek oda.

Isteni, lecsiszolt, lényegretörő dramaturgia ez. A srácok a tolerancia és az egyetemes rokonszenv révén nemcsak megkedvelik, nemcsak elfogadják Claude-ot, annak ellenére, hogy az övékkel teljesen ellentétes módon látja a világot, de felelősnek is érzik magukat érte, mint a barátjukért, így adódik az ötlet, hogy legalább szerezzenek neki egy emlékezetes jó napot New Yorkban. Az is az ötlet része, hogy keresztülhágva az összes társadalmi korlátot, összehozzák egy helyi milliomoslánnyal, aki Claude számára a végtelenül távoli, abszolút elérhetetlent jelenti.

Vannak örök, kultikus, klasszikus dolgok, ilyen a Hair is. Ha valaki az utolsó képsorokat nézi, már a csodálatos hangú énekesnő elég volna az un. katarzishoz, de a képen ott van az a sok-sok ezer fiatal, akik abszolút pozitívan egyetlen állítássá sűrűsödnek, miszerint baromira nem kellene megtámadni más országokat, és úgy általában embereket ölni, mert ez közönséges tömeggyilkosság, és bár az intenzív eszétikai élménnyel vagyunk elfoglalva, közben rájövünk arra is, micsoda fantasztikus erőt képvisel ez a film.