TipTop Média Club

Arany János: Toldi

Petőfi mellett ő a másik főalak egészen Ady fellépéséig. Személy szerint is jó barátok Petőfivel, s ama kevesek közé tartozik, akivel az elveihez

oly szilárdan és indulatosan ragaszkodó Petőfi sohase különbözik össze. Tehát eszmeileg is összetartoznak. Csak művészi alkatban különböznek. A gyorsan érő Petőfi mellett Arany költészete lassan bontakozik ki. Sohasem volt fiatal költő. Maga semmisítette meg azokat a korai próbálkozásokat, amelyek tanúsíthatnák a fejlődés útját. Huszonnyolc éves már, amikor egyáltalán jelentkezik az irodalmi életben, és harmincegy esztendős korában érkezik el a Toldi nagyon is indokolt sikere.

S a művészi fejlődés ettől fogva is szakadatlan, művészete mind gazdagabbá válik, még hatvanéves korában betegségekkel és kételyekkel küzdve is képes megújulni, és a már életében klasszikus költő élete alkonyán a modem hangütés kiindulópontja lesz a magyar költészetben. De nemcsak a lassú érés különbözteti meg attól a Petőfitől, akivel oly közös a művészi programja, hanem a szakadatlan benső vívódás is. Petőfi mindig egyértelmű, nincsenek hátsó gondolatai.

Aranyt szüntelenül kínozza a bizonytalanság: úgy helyes-e, ahogy gondolja vagy teszi? Ennek a következménye, hogy miközben örök lelkiismereti problémákkal küszködik, tevékenységeiben tartózkodóbb a nagy barátnál. Az értékjelző azonban az ő számára is mindvégig Petőfi, akinek emléke sohase hagyja el, s aki az ő szemében erkölcsi és esztétikai mérce mindvégig. Nemességüket vesztett bihari hajdúparasztok világából származott.Nagyszalontán született 1817-ben, és csodával határos, hogy a mélységből indult, kivételes értelmű fiatalember hogyan volt képes olyan nagy és sokoldalú műveltségre szert tenni, miként sajátított el olyan nyelvi kultúrát, hogy férfikorára már otthonosan olvassa a latin, görög, német, angol és francia irodalom remekeit. Későbbi kritikái és tanulmányai az esztétikai igényesség mellett olyan tudományos felkészültségről tesznek bizonyságot, hogy a Tudományos Akadémia nem hiába választotta tagjai közé. Irodalomtudományunknak is az egyik legfőbb klasszikusa. Mint kritikus és esztéta pedig a realizmus igényének megfogalmazója. A tudós és a felkészült elmélkedő az alap és a háttér a költőhöz. Erről a költőről azt szokták mondani, hogy irodalmunk legnagyobb epikusa, vagyis művészi alkatánál fogva elbeszélő. S ez igaz is, csak nem a teljes igazság. Mert a nagy epikus ugyanakkor legnagyobb lírai költőink közé is tartozik. Olyan költemények, mint az Ősszel, a Dante, a Széchenyi emlékezete és a végső ciklus, az Őszikék számos darabja, például az Epilógus lírai költészetünkben is a Petőfi—Ady—József Attila jelezte nagyságrendbe tartozik. Még akkor is, ha elsősorban valóban epikus költő, akivel nagyságban senki sem vetekszik irodalmunkban.